Thomas Mann: A Varázshegy

Az utóbbi idõben sok kritika éri a Press-t, többek között az is, hogy nincs elég komoly írás benne. Legyen ez hát egy próbálkozás e hangok elnémítására. Félreértések elkerülése végett: nem kritika (hogy is jönnék én ahhoz), nem ajánlás (miért kéne bárkinek is megfogadni), csak puszta vélemény.

Bevallom, félve kezdtem bele a "Varázshegy" olvasásába. Hogy miért? Egyszer ugyanis már megpróbálkoztam vele, de a 30. oldal tájákán egyszerûen belefulladtam, olyan unalmasnak találtam. Aztán rossz tapasztalataim voltak még a "József és testvérei"-vel kapcsolatban is, az oldalhosszúságú, túlbonyolított körmondatok rémisztõ képei lebegtek szemem elõtt, ahogy leemeltem a szép zöldkötéses könyvet a polcról.

Ilyen kellemeset még nem csalódtam. Igaz ugyan, hogy a regény nehéz és hosszú, viszont szinte letehetetlenül magával ragadó, mély és izgalmas. A cselekmény tulajdonképpen röviden összefoglalható: Hans Castorp, átlagos német kispolgár -néhány furcsa gyerekkori élménnyel- unokaöccsét meglátogandó és vérszegénységét kúrálandó a svájci alpok egyik tüdõszanatóriumába érkezik, ahol felszínre kerül egyéniségének eddig elnyomott része, új barátai lesznek, maga is megbetegedik, szerelmes lesz, majd a háború hírére visszautazik a "síkföldre".

Emögött azonban sokkal, de sokkal több van. Nem véletlenül "Varázshegy" a címe a könyvnek, ahogy csordogál elõre a történet, egyre jobban elvarázsol, az idõvel úgy játszik Mann, hogy már az elsõ százegynéhány oldal után se lehet tudni, mi mikor történik, elmosódnak a tér-idõ síkok.

Szerintem elég világosan két részre lehet osztani a regényt, az egyik a tulajdonképpeni cselekmény, ez szép lassan, a könyv egésze alatt gombolyodik lefelé, néha kicsit gyorsabban, de végig nyugodtan, kimért Thomas Mann-i tempóban. (Aki a világos, kemény "minden szónak helye és jelentése van" stílust szereti, rá se nézzen a "Varázshegy"-re.)

A másik rész szinte nem is kapcsolódik a cselekményehez, vagy legalábbis nem szerves része annak (persze szintén meghatározó a fõhõs szempontjából), hanem valahogy egy külön világ. Settembrini, egy olasz humanista és késõbb barátja-ellenfele Naphta keresztény-szocialista (õt egyébként feltehetõen Lukács Györgyrõl mintázta Mann) pap filozófiai, társadalmi, politikai eszmefuttatásai adják a gerincét ennek a másik résznek, amik tulajdonképpen egyrészt mintegy kommentárok, magyarázatok a cselekményhez, de túl is mutatnak ezen, sokkal általánosabb tanulságokat is levonnak. Ha másért nem is, ezekért biztos érdemes elolvasni a könyvet, mert ezeknek a monológoknak, vitáknak nemcsak a mondanivalójuk, hanem a megírásuk is olyan fantasztikus, hogy maga a szöveg ragad magával, olyan szépen simulnak egymásba a szavak.

És ráadásul az egész könyvben tettenérhetõk az akkori politikai, filozófiai, pszichológiai irányzatok, amik ilyen környezetben, személyiségeken keresztül bemutatva sokkal könnyebben érthetõk és érezhetõk át.

Szóval méltán lett alapmû a "Varázshegy", és mindenképpen érdemes elolvasni, még második nekifutásra is.

Vissza a hatodik szám lapjára

Vissza a Press nyitólapjára