Furcsa lenne megindokolni, hogy miért ezt a könyvet ajánlom. Persze nyilván megpróbálkozom vele, hiszen egy könyvajánlóban nincs más dolga az embernek, pedig rengeteg más dolgom is akadna, most mégis csak ez az egy.
Ma megint a kezembe vettem, lapozgatom. Az utóbbi hónapok során kölcsönadtam pár embernek, mert szeretnék mindenkit rávenni arra, már amennyire a környezetem elhomályosult határai engedik, hogy „no de vessen már egy pillantást erre a regényre, kérem!”
Aztán vagy vet, vagy nem. De pont ezen vetések sorozata okozta az én példányom jelenlegi halksikolyú haldoklását, mert utolsó lélegzetvételeivel próbálja egyben tartani magát, a vetésforgó meg csak pörög-forog, egyszer itt egyszer ott, olvassák buzgón, én meg úgy döntök, hogy végül is megérte az áldozatot.
Szóval persze, mi is ez a könyv. Könyv, regény, nem is, inkább csupán kisregény (a csupán a hosszára értendő, nem az értékére).
A fentebb említett kis laphalmaz az irodalomtanárom kezén át jutott el hozzám, mert tudta, hogy éppen a Sartre-korszakom élem ki. Korszakolhatom az életem többféleképen, de ha írók szerint sorolnám, ez a 19. évem kezdete.
Sartre-ról sok mindent érdemes tudni, illik is, ha már valaki tényleg elolvasná. Hét (plusz egy és) szóban: ateista, egzisztencialista, irodalomkritikus, színdarab- és drámaíró, párizsi zseni.
Össze is foglalnám a kisregényt, az elejétől a végéig, de csak röviden, nem hinném, hogy érdemes mélyebben kutatni, azt tegye, aki úgy érzi (és érezze lehetőleg mindenki úgy).
Lassan indul el a mű, nem is kell megijedni, de aki már olvasott bármit Sartre-tól, otthonosan fogja érezni magát, hozza a megszokott stílust. Ne várjunk, kérem semmi pirospozsgás, mosolygós hangulatot, az nem is lenne ő. Ez a könyv is igyekszik végigvinni az egzisztencializmus miértjét a lapokon, és tényleg elgondolkodtató, ahogy bemutatja egy átlagember (ha létezik ilyen, és azt kezdem hinni, hogy nem) gondolatiságát, személyiségét. Hogyan formálja át a gyermeki gondolatokat az élet, gyúrja, gyömöri, nyomorgatja, nyöszörgeti, ütögeti, tapogatja, tömködi, faragja a kamaszkor perverz gondolatain, a ki vagyok én és miért vagyok én, Én?-en át, egészen a radikális jobboldaliságig.
Emellett persze érdemes megemlíteni, hogy közben remekül átélhetjük a párizsi légkört, azon belül a gyároscsemeték életét, a kávéházak forróságát, a gondolatszabadság kezdeti kialakulását és a nacionalista mozgalmak megszületését.
Szinte mindent elolvastam már Sarte-tól, de ez tetszett a legjobban, nem húz máshova a szívem. Ha esetleg valaki olvasta Kerouac-tól az Úton-t, és tetszett neki, az ezen is el fog rágódni. Ezt nem indoklom, mert magam sem tudom még, miért.
Fábián Kamilla
u.i.:
Személy szerint csak 16 fölötti olvasók kezébe tenném én a könyvet. Nem azért, mert előtte nem értené, mert utána sem. Csak addig elolvasni úgy-ahogy, felesleges. Túl őszinte, túl provokatív.
Azt hiszem még én sem értem a könyvet teljesen. Tíz év múlva egészen mást mondana, ebben biztos vagyok. Fog is, ebben szintén.