Ponyvaregény

Az erőszak és a véletlen szerepe a Pulp Fictionban

Az erőszakkal való sokkolás ugyanarra a sorsra jutott, mint minden más egykor új esztétikai hatás: eltompult, megszokott lett, nem vált ki akkora izgalmat. A nyolcvanas évek filmes erőszakhullámának lecsengése után eljött az intellektuális feldolgozás korszaka. A Pulp Fiction ennek megfelelően ragyogóan van elhelyezve két filmcsoport határán. Ötletesen ötvözi az amerikai tömegfilm vulgaritását és a modernista műfészfilmtradiciónak a véletlenre épülő dramaturgiáját. És ami ebből az egészből kijön, az egy érdekes gondolat az erőszak logikájáról. A Pulp Fictionban (nem úgy mint Tarantino első filmjében, a Reservoir Dogsban) az erőszak nem pusztán önmagáért az élvezet tárgya, a Pulp Fictionban az erőszakkal való élvezkedésnek üzenete van. A film kérdése ugyanaz, mint (az egyébként szintén Tarantino ötletből készült) Született Gyilkosokénak: hogyan lehet kilépni az erőszak ördögi köréből? Az erőszak ugyanis öröktől fogva létező életforma, amelyet élni lehet, és nincs ésszerű érv, amely lebeszélhetne róla. Csak kiugrani lehet belőle, vagy belehalni. Kikászálódni belőle képtelenség. Maga a film öt lazán összefüggő sztori füzére, melyek azonban nem időrendi sorrendben követik egymást. Tarantino darabokra szedi és kifordítja a történetet. Az időrendileg középen lévő éttermi jelenet fogja keretbe a film többi epizódját íly módon lezárva az erőszak öngerjesztő körforgását. Az egész epizódfüzér legfőbb tétje az, hogy mi történik ebben a keretjátékban. Mondhatni a közbülső rész szerepe semmi más, mint e keret értelmezése. Ez az a pont, ahol megszakad az erőszak-lánc, hiszen Jules nem lövi le Pumpkint. A film nyitva hagyott kérdése az, hogy mi lesz ezután az étteremből megszégyenítve távozó Pumpkin és Honey-Bunny sorsa: belekerülnek a már említett erőszak körforgásba, vagy megtanulják a leckét, hogy minden erőnél van nagyobb erő. A Pulp Fiction azt mutatja be, hogy az élet minden területére kiterjedő, szokványossá vált erőszak világában, ahol a dzsungel törvénye uralkodik, az erőszak többé nem a lázadás egy formája. A dzungel törvénye két elv érvényesülését jelenti: a nagyobb erőét, és a véletlenét. Aki az erőszak életmódját éli, csak a nagyobb erő elvét ismeri el. De minthogy minden erővel szemben előbb-utóbb megjelenik egy még nagyobb erő, ennek az elvnek a követése egyenesen vezet a pusztuláshoz. Tarantinó filmjében a bűnnek büntetése van. Itt közelíthetjük meg az erőszak üzenetét. A legnagyobb bűn ugyanis ebben a filmben nem a gyilkolás, hanem a vakság. Tarantino hősei nem azért halnak meg, mert ölnek, hanem mert azt hiszik, hogy ők a legerősebbek, és ezért megtehetik, hogy ne nézzenek körül, és így ne vegyék észre az önmaguknál nagyobb erőt.

De hogyan vehető észre a nagyobb erő? Úgy, hogy az ember figyel a véletlenekre, meglátja bennük a jelet. Tarantino ötletét nem az erőszak-életmód gyökerének feltárásában kell keresni, hanem abban, hogy az erőszak, ha életmóddá válik, valójában véletlenszerű lesz, s az, hogy ki öl meg kit csak azon múlik, hogy kik találkoznak. A körből való kitörésnek a kulcsa éppen ezért ennek a véletlenszerűségnek a megértésében rejlik. Ezért válik fontossá, hogy ki mit lát a véletlenben és nagyából e mentén dől el, hogy kinek kell meghalnia és ki maradhat életben. Ezt legjobban a két főszereplő Vincent és Jules példáján figyelhetjük meg. Vincent környezetében minden fontos esemény akkor történik, amikor ő vagy valaki más éppen vécén van. (Amikor áldozataikra rátörnek az egyik épp a fürdőszobában van, Mia akkor szívja túl magát, amikor ő vécére megy, ugyancsak ott van az éttermi támadásnál is, és végzetét is az jelenti, hogy Butch pont akkor ér haza, amikor ő a dolgát végzi.) Vincent nem tanul a véletlenből, nem képes benne jelet látni, ellentétben Jules-lel aki meglátja a jelet az őket "kikerülő" golyókban. Számára ez figyelmeztetéssé vált, hogy az erőszakkal se lehet mindíg biztosra menni. A film arra tanít, hogy a véletlenben feltétlenül jelet kell látnunk, hiszen a véletlenek előbb vagy utóbb egy nagyobb erő elé vezetnek bennünket. Ha egy ilyen találkozást sikerül is megúsznunk, rögtön ki kell szállni, mert a következőt már nem éljük túl. A lényeg a jel, melyet Jules észre is vesz és életben marad. A kérdés ezután már csak az, hogy mit tesz ezután Pumpkin és Honey-Bunny. Vajon észreveszik-e a jelet, amit Jules mutatott nekik? Jules mindent megtesz, hogy megértsék: itt véletlenül megszakadt az erőszak ördögi köre. Odadja minden pénzét, s hagyja őket elmenni az összerabolt holmival, de csak azért, hogy még világosabb legyen: a következő alkalommal már biztos nem lesz szerencséjük.

Felhasznált irodalom:Kovács András Bálint: Az erőszak léhasága (FILMVILÁG 95/4)

Papp Szilvia